Lovas Gabriella neve évek óta összefonódik a Tatabányai Jászai Mari Színház zenés produkcióival, amelyekben zenei vezetőként és karmesterkéntis közreműködik. Legutóbb Joe Masteroff – John Kander – Fred Ebb világhírű művének, a Cabaret színpadra állításán dolgozott. A próbafolyamatról és a sokrétű feladatairól beszélgettünk.

Hogyan lett belőled színházi zenész? Nem túl nőies terület ez.

Valóban nem! Rengeteg a ki nem mondott előítélet az ehhez hasonló férfias szakmákban, de aztán idővel megtanulja az ember, hogy hogyan kezelje. Eredetileg orvosnak készültem, de a zene mindig is fontos része volt az életemnek. Aztán volt egy pillanat, amikor azt éreztem, hogy ez nem maradhat hobbi szinten, ezzel szeretnék hivatásszerűen foglalkozni. Elmentem a Zeneakadémiára, akkor Lukács Ervin volt a tanszékvezető karmester szakon, aki nem szívesen vett fel nőket, így én végül kórusvezetőként végeztem. A ’90-es évek közepén Kecskeméten kezdtem el dolgozni, egy fiatal társulat kapta meg akkor az ottani színházat. Ott szerelmesedtem bele ebbe az egészbe, és ez meg is maradt.

Hogy jött a képbe Tatabánya? Sok feladatot kapsz itt.

Az igazgatóval, Crespo Rodrigoval, nagyon régóta ismerjük egymást. Amikor újranyitott a Madách Színház, dolgoztam ott például a Hegedűs a háztetőn című darabban, amiben ő is játszott. Majd később összetalálkoztunk Székesfehérváron is, amikor a Vörösmartyban voltam társulati tag. Közben ő elnyerte a Jászai Mari Színház igazgatói posztját, és amikor zenés darabon kezdtek el dolgozni, eszébe jutottam, és elhívott. Az ilyen jellegű bemutatókra általában engem kér fel.

Hogy kell elképzelni a munkádat, mik a konkrét a feladataid zenei vezetőként egy produkció mellett?

Ez egy nagyon komplex dolog. Egy kis vidéki színháznál különösképpen, mivel itt nincs annyi ember, mint egy nagy zenés teátrumban, ahol korrepetítorok vannak, külön karmester. Tatabányán ezzel szemben egy kézben fut össze minden. A zenei vezetőnek kell betanítania a színészeket, végig jelen kell lenni a próbákon, ahol a rendező elképzeléseit és kéréseit bele kell fogalmazni a zenébe. Közben gondoskodni a hangszerelésről, összeállítani a zenekart, betanítani őket. És aztán persze elvezényelni az előadást.

Mivel a Jászai Mari egy kicsi színház, ezért az több szempontból sem megvalósítható, hogy minden előadás élő zenével menjen, de Rodrigo törekszik rá, hogy a nagyobb produkcióknál meg tudjuk ezt oldani. Egészen másfajta ilyenkor a munka, sokkal jobban alakítható a zene, a darabra formálható, lehetőség van mindenféle apró finomságok kipróbálására is.

Mesélsz a Cabaret-ról? Ez a legutóbbi élő zenekaros bemutatótok Tatabányán.

Nagyon intenzív volt az egész próbafolyamat. Béres Attilával még nem dolgoztam, Bodor Johannával pedig nagyon régen, örültem, hogy találkozhatok most velük. Persze volt bennem egy kis félelem, hiszen egy új rendezőnél sosem lehet tudni, hogy mennyire lesz nyitott a saját ötleteimre, vagy hogy mennyire tudom kitalálni, hogy mire gondol. Attilánál ez valahogy az első pillanattól fogva tök jól működött. Ő valamit mondott, én elkezdtem játszani hozzá… van egy példám ehhez (mosolyog). A darab része a vonat téma, benne van a szövegben, hogy a főszereplő utazik Németországba, így én a próbán kitaláltam, hogy akkor beleteszem a német himnuszt. Amikor megy Párizsba, akkor jött egyből a Marseilles vagy a kánkán… Ilyen kis bohóságok, amikre Attila nagyon nyitott volt. Jól tudtunk együtt gondolkodni azon is, hogy milyen legyen a változásokhoz írt zenék hangulata.

Johannával eleve szerettem volna az összes táncpróbát végigcsinálni, hogy tudjam a szerkezetet, a tempókat, mert az a tapasztalatom, hogy ez kényes kérdés tud lenni. Ha viszont az ember végigdolgozza a táncpróbát a koreográfussal, akkor egy idő után összecsiszolódnak, és az előadáson se lehet probléma.

Hány hetes volt a próbafolyamat?

Alapvetően 6 hét, amit most két részletben oldottunk meg: próbáltunk május-júniusban, akkor már majdnem teljesen kész volt az előadás, és most szeptemberben volt egy nagyon intenzív főpróbahét. Az én munkám hosszabb, mert szeretem, hogy ha a színészek az olvasópróbára már nagyjából tudják a dalokat, így a korrepetíciót korábban kezdjük. Szakács Hajnival (Ő játssza Sally Bowles-t a darabban – A szerk.) már 2 hónappal az olvasópróba előtt elkezdtünk, nagyon készült erre a szerepre, szerette volna, hogy minden hang, minden mondat beüljön neki, mire a bemutatóhoz érkezünk.

Nyáron felújították a színház hangrendszerét, ezért az, amit a júniusi próbákon beállítottunk, ősszel már nem működött, így ennek újra neki kellett futni. Fantasztikusak a tatabányai hangosító kollégák, az ő érdemük, hogy olyan hangzásvilágot találtunk, amiben a színészek is jól érzik magukat a színpadon, illetve a nézők is nagyon élvezik. Hálás vagyok nekik amiatt is, hogy előadás közben nem kell állandóan kifelé figyelnem, mert tudom, hogy jól szól minden. Maximálisan megbízom bennük.

Teljesen lekövetitek a moziváltozatot? Vagy azért alakítottatok rajta?

Valóban mindenki előtt először a film jelenik meg, de magából a darabból több változat is van, amelyekben eltérően szerepelnek például a dalok. Nekünk az fontos volt, hogy az ikonikus számok mindenképp benne legyenek. Persze Cliff és Sally alaptörténete ugyanaz, illetve a Konferanszié szerepe is, de a színpadi változatban Schultz úr és Schneider kisasszony szerelmi szála ugyanolyan hangsúlyosan jelenik meg, mint a fiataloké. A film elsősorban a fasizálódó Németországra van kiélezve, ami jelen van a mi előadásunkban is, de azt gondolom, hogy pont az öregek szerelmén keresztül egy újabb nézőpontból mutatja be a mi változatunk a történések magánéleti hatását.

Jól érzem, hogy ez egy szerelem munka volt neked?

Abszolút. Most csináltam ötödszörre a Cabaret-t, és emiatt volt is bennem egy kis előzetes izgalom, hogy majd nem lesznek friss ötleteim rá. Ezért jó, ha új alkotókkal dolgozhat az ember, mert most is jött egy rendező, aki teljesen más szemszögből közelítette meg ugyanazt anyagot, amihez nekem minden prekoncepciómat félre kellett tenni. Az mondjuk óriási segítség volt, hogy nagyon jól ismerem a darabot, menet közben könnyedén elő tudtam szedni olyan témákat, amik passzoltak az adott jelenethez. Azt is nagyon szeretem benne, hogy Attila az elejétől kezdve azt szerette volna, hogy az előadás részeként mi, zenészek is ott legyünk a színpadon, így egy emelvényen játszunk, ami része a látványnak.

A zenekart hogy válogattad össze?

Ehhez az előadáshoz most több helyről hívtam zenészeket. Nagyon jó kapcsolatban vagyok Román Gézával, a Tatabányai Szimfonikus zenekar karmesterével, akinek néhány művészét felkértem, illetve érkeztek Budapestről is olyan zenészek, akik nagyon rutinosak a színházi zene világában. Nehéz ezt a stílust átvenni, de a premierre tökéletesen összecsiszolódtak a klasszikus illetve a könnyedebb zenei világból érkezett alkotók. Ezért imádom egyébként a színházat, mert mindenféle stílus össze tud találkozni.

Most például volt egy prózai premierünk a Cabaret után, Pintér Béla Szutyok című drámáját mutattuk be. Mivel ez egy magyar vidéki kis faluban játszódik, ezért ennek az alapja népzene volt, így az erről a területről érkező zenészekkel dolgozhattam együtt, illetve volt arra is módom, hogy utána járjak a népzenei hangszereknek. Nagyon élveztem, elképesztően izgalmas feladat volt.

Előadás közben egyszerre kell figyelned a színészt, a zenészeket, befogni a közönség hangulatát és még befelé is koncentrálsz közben. Ez elképesztő nehéznek hangzik.

Valóban az, de közben én meg ezt szeretem, hogy ennyire koncentráltnak kell lenni. A Cabaret-ban például a zenei és a prózai jelenetek váltakoznak, így sokszor van az, hogy a zenészek picit leengednek, pihennek két dal között. Nekem ezt nem szabad, mert bármikor előfordulhat, hogy a színész kihagy mondjuk két mondatot, és nekünk azt le kell reagálni.

Lesz még feladatod Tatabányán idén?

Még nem tudom. Lassan elkezdünk a következő évadról beszélgetni Rodrigoval, jön az ötletelés, mert februárra készen kell lennie a jövő évi évadtervnek, hogy meg tudják hirdetni. Nagyon becsülöm őt, amiért ennyire jó feltételeket teremt minden alkotónak: figyel arra, hogy olyan rendezőket hívjon, akik jól tudnak a csapattal együtt dolgozni. Szerencsére a színészi gárda nagyon erős, zeneileg is. Ritkán van olyan, hogy azért kell egy előadásra vendéget hívni, mert a társulatból valaki nem tudná eljátszani az adott szerepet.

Az interjú eredetileg a Deszkavízió oldalon jelent meg.