Rendezőink a 2023/2024. évad előadásairól

 

 

Botos Bálint Farsang rendezése kapcsán elmondta: „Caragiale komédiája első látásra nem más, mint egy szerelmi vígjáték, azokkal az elemekkel, amelyeket megszokhattunk a hasonló tematikájú darabok esetében. Féltékeny szeretők, összekevert ellenfelek, ismeretlen csábítók. A darab azonban mégis többről szól, mint az egyszerű bohózatokban megismert szerelmi tébolyról. Az ember identitása is megbomlik ebben a szövegben, és az abszurd határait súrolja a szereplők viselkedése, nyelve. Egyrészt tehát egy olyan darabbal van dolgunk, amelyben matematikai pontossággal épülnek fel a komikus szituációk, másrészt az irracionalitás egyre nagyobb teret nyer. Az író elképesztő tehetséggel kelti életre figuráit és mutatja fel a nevetségesség mögött az emberi létezés azon groteszk elemeit, amelyeket a karneválok alatt a mai napig a felszabadító nevetés gúnyos tekintete alá vetünk.

Caragiale úgy gondolta, hogy a drámairodalom nem annyira irodalom, mint egy önálló művészet. A drámaíró szerinte nem irodalmat ír, hanem egy mérnökhöz hasonlóan készít tervet arról, hogy majd a színpadi helyzetben részt vevő emberek életre kelhessenek. Ez a véleménye tükröződik ebben a szövegben is, ahol a teatralitást fokozza azzal, hogy a szereplőit farsang idején vezeti végig kálváriájukon.

A karnevál eredetileg is egy olyan ünnep, amely megbontja személyiségünk kereteit. Felszámolja a hierarchiát, gúny tárgyává teszi a hatalmat, felmutatja a test drámáját. Ez az ünnep egyszerre nevet felszabadultan és vigyorog gúnyosan. Ez a két fajta nevetés van ebben a szövegben is és ezért mutat túl saját korán és válik ma is érvényes művé. A klasszikus vígjáték alatt ott húzódik a szenvedélyek által felmorzsolt identitás és az a groteszk tragédia, ahogy az ember kifordul önmagából, elveszti lábai alól a talajt, és megállíthatatlanul zuhan az ismeretlen sötétsége felé.

Caragiale Farsangjában ez a zuhanás olyan élő humorral van megírva, ami lehetőséget teremt nekünk arra, hogy felszabadultan, néha azonban megborzongva nézzünk a görbe tükörbe, amelyből önmagunk tökéletlensége néz vissza ránk.”

 

 

Guelmino Sándor a Nem félünk a farkastól című darab kapcsán kihangsúlyozta: „A Pulitzer-díjas amerikai drámaíró legismertebb darabját sokan ismerik Mike Nichols 1966-ban forgatott filmje alapján is, amely Elizabeth Taylor és Richard Burton főszereplésével készült. A rendezőt számos szál köti a darabhoz: Sokat gondolkoztam azon, hogyan lehet ma izgalmasan eljátszani a közel több mint hatvan éve született darabot, ami ráadásul gyerekkori álmom. Nagyon kicsi voltam, amikor először a szüleimmel az Újvidéki Színházban láttam, de a mai napig emlékszem egy-két dologra az előadásból. Aztán középiskolás koromban, a Toldy Gimnáziumban 15 évesen volt egy nagy elhatározásunk, hogy megcsináljuk az előadást, aztán persze sehova se jutottunk vele, a többiek lelkesedése hamar elszállt, utólag érthetően (éppúgy, mint amikor tíz évesen az osztálytársaimat a Ványa bácsira szerettem volna rávenni). Amikor elkezdtünk Rodrigóval Tatabányán dolgozni, még nem tudtunk önerőből hat bemutatót kiállítani, így a Győri Nemzeti Színház egy-egy előadását is meghívtuk, többek között Albee drámáját is, én pedig tudomásul vettem, hogy a Jászaiban sem fogom tudni megrendezni a darabot. Azóta viszont eltelt 10-12 év, talán ez már elegendő idő, hogy újra műsorra tűzhessük. A darab erényeiről sokat elmond, hogy 60 éve töretlenül népszerű, viszont épp ezért nagy kihívás újat, újszerűen mutatni vele. A mű egyébként egy csúnyán eldurvuló éjszaka története, főszereplői, George és Martha, értelmiségi házaspár, akik vendégül látnak egy fiatal párt, akiket egy egyetemi partin ismertek meg. Nick és felesége, Honey öldöklő viadal tanúi lesznek, amely során George és Martha módszeresen megfosztják magukat minden illúziótól, ami eddig a kapcsolatukat működtette. A(z ön)megsemmisítő hadjárat vége egy tabula rasa: amiből akár egy újrakezdés is elképzelhető, teljesen új alapokra helyezve a házasságot. A darab különlegessége, hogy a vendégek és a nézők sem tudják eldönteni, kinek a pártjára álljanak, mindketten olyan erővel állítják a maguk igazát. A mű ugyanis nem ad fogódzót a titkokról, amik kiderülnek, egyáltalán nem lehet eldönteni, hogy a képzelet szüleményei, vagy valóban megtörténtek. Főiskolás koromban magam is voltam ilyen helyzetben, konfliktusba kerültem egy lánnyal, aki valótlanságokat állított rólam, és nem tudtam megvédeni magam. A barátaink sem tudták, kinek van igaza, mert mindkettőnket szavahihető embernek ismertek. Mit lehet egy ilyen helyzetben tenni? Ugyanarra mindenki másként emlékszik, az igazság – pláne egy kívülállónak – nem egyértelmű, igazolást, döntőbírót pedig nem talál az ember. A házaspár szerepében Bakonyi Csilla és Crespo Rodrigo lesz látható, a fiatalokat pedig Bartos Ági és Csabai Csongor játssza majd.”

 

 

A fenegyerekként is aposztrofált ír-angol író, a nálunk is nagyon népszerű Martin McDonagh szerint „A színpadi művek a legegyszerűbb művészeti alkotások. Csak venni kell valami nyelvjárást, egy egyszerű kis történetet, néhány karaktert és már kész is van.” Állítása markáns cáfolata minden műve, így a Hóhérok is, amelyet Szikszai Rémusz rendezésében láthat a következő évadban a tatabányai közönség. A rendező elmondta, nagyon szereti McDonagh világát, humorát. „A történet 1965-ben játszódik, amikor Angliában eltörölték a halálbüntetést és a hóhérok munka nélkül maradtak. A volt főhóhér, Harry, és felesége, Alice kocsmájában játszódik a történet, aki számára, társaihoz hasonlóan a hóhérság csak másodállás volt – hiszen nincs mindennap akasztás –, így a hétköznapi életben ivót tart fenn. A konfliktus kiinduló pontja tehát az, hogy megszűnik a halálbüntetés, be kell fejezni a korábbi munkát. Kocsmatöltelékekkel, furcsa és vicces emberekkel találkozunk, akik súlyos kilátástalanságban élnek. Majdnem szegény, de feltétlenül lelki szegénységben élő emberek ők, amikor elérkezik a hivatásvesztés napja. Kérdés, milyen ember az, aki arra teszi fel az életét, hogy mások életét kioltsa, ítéletvégrehajtó legyen? Mit tehet, ha elveszíti a hivatását? A darabban megjelenik a legendás angliai hóhér, Albert Pierrepoint is, aki annak köszönhette a hírnevét, hogy tökélyre fejlesztette az akasztást, kidolgozott egy módszert, amit minden halálraítéltre adaptált. Elhíresült, szupersztár volt a szakmájában. Első akart lenni, a kivagyiság hajtotta, és elérte, amit akart, akárcsak Harry, de ott maradt vele a felelősségérzet is, mi van, ha az ítélet téves volt? Ő csak a munkáját végezte? Megcselekszi, amit kell, ám ha felakasztott egy olyan embert, aki ártatlan, hogy él tovább ezzel a gondolattal? McDonagh darabja korábbi munkáihoz hasonlóan az angol vidéki élet szereplői közé visz el bennünket, és számos megfejtésre váró rétege van. Az előadásban a Jászai Mari Színház majdnem teljes társulata szerepel, 11 színész lép majd színpadra.”

 

 

A John Patrick Shanley Kétely című Pulitzer- és Tony-díjas drámájából 2008-ban, Meryl Streep, Philip Seymour Hoffman és Amy Adams főszereplésével készült filmet sokan ismerik. Az eredeti darabot Guelmino Sándor rendezésében mutatja be a Jászai Mari Színház, amellyel kapcsolatban a rendező kihangsúlyozta: „A filmet nagyon szerettem, és a darab is évek óta az érdeklődésem homlokterében volt, mert a drámairodalomban szokatlan témát vizsgál. Ez a múlt század hatvanas éveiben, egy egyházi iskolában játszódó történet ugyanis nem csak arra keresi a választ, hogy egyáltalán bizonyos kérdésekkel kapcsolatban joga van-e az embernek kételkedni, hanem, hogy ha igen, akkor vajon mi az az érzékeny határmezsgye, ami elválasztja az egészséges kételkedést a mérgezőtől? Ha például magunkban, vagy a magunk igazában kételkedünk, az sokszor előrevisz, de ha túlságosan kételkedünk magunkban, nem jutunk előre az életünkben, hiszen megfelelő mennyiségű önbizalomra szükségünk van. Az embertársainkkal szembeni kételkedés megóv bennünket attól, hogy bárki átverjen minket, hiszen ez az ostobaságig menő jóhiszeműség ára. De hogy lehet létezni bizalom nélkül? Kamasz koromban (és azóta is) a szüleim féltésből sokszor próbálták a környezetemben lévő emberek hátsó szándékaira felhívni a figyelmem, amiért dühös voltam, mert megmérgezte a barátaimhoz való hozzáállásomat. Ha az ember nem bízik senkiben, igazi kapcsolódásai sem lehetnek. Shanley darabjának egyik főszereplője az iskola igazgatónője, aki számára a vallással és a hagyományos neveléssel kapcsolatban nem léteznek megkérdőjelezhető dolgok, az ő felfogása szerint hit és kétely nem fér meg egymással, így aztán tűzzel-vassal irtja is, minden új(ító) és/vagy világi dologgal egyetemben. Az emberek jóságában, jószándékában viszont, legyenek azok gyerekek vagy felnőttek, ab ovo kételkedik. Különösen, ha az illető hozzá képest ellenkező elveket vall, mint az intézmény új tanára, Flynn. A darab egy izgalmas nyomozás története, amely során a nővér kételyei bizonyossággá erősödnek, hogy aztán pont ebben a bizonyosságérzetben rendüljön meg a hite. A mi előadásunkban Aloysius nővér Bakonyi Csilla lesz, Flynn atya Crespo Rodrigo, James nővér Urbán-Szabó Fanni, és egy rövid, de jelentős szerepben láthatják majd Danis Lídiát is a nézők. Sokat gondolkozom azon, hogy tudom megmozgatni ezt az alapvetően párbeszédekre épülő drámát, hogy a nagyszínpadon is működőképes és hatásos legyen. Ötleteim már vannak.”

 

 

A Kalucsni című drámát Göttinger Pál állítja színpadra, aki ezzel kapcsolatban elmondta, mindig foglalkoztatta a közelmúlt történelme, mint például Hamvai Kornél Castel Felice című történelmi színdarabja, vagy a Grecsó Krisztián Vera című könyvéből készült, a múlt század 80-as éveiben játszódó monodráma. Ezek a történetek már történelemnek tűnnek, pedig nemhogy máig ható következményei, de még élő szereplői is részesei a mindennapjainknak. A színház nagyon is alkalmas arra, hogy a közelmúlt traumáiról beszéljen. “Szerzőként is szeretem konkrét történelmi eseményhez kötni, amit írok, és itt is a saját emlékeimmel kezdem a történet feldolgozását, mi mással. A 80-as években már éltem, bár nagyon kicsi voltam, de azt tudtam, hogy azért kell a nagymamámnál maradnom, mert a szüleim éjszaka kenyeret visznek a kinti magyaroknak. Volt egy kis fekete-fehér tévénk a konyhában, azon láttam, hogy rendszeresen bemondják, az emberek ne igyanak a kutak vizéből, mert mérgezik azokat. Ez már egy saját emlékem.

Dragomán György drámájában egy értelmiségi család szeretne útlevelet szerezni és így elmenekülni Erdélyből. Maguk mögött akarják hagyni azt az akkori, bizalmatlanságra épülő, ember-embernek-farkasa világot. Ahol mindenki jelentett valakinek, ahol mindenkit figyelt valaki – és ahol addigra már magyarul beszélhetett akár a szekuritátés is. Hogy szabaduljanak, áldozatokat kell hozniuk. Elkeseredett küzdelmüket a gyerekük is látja, és a maga módján ki akarja venni a részét belőle. És ahol áldozatok és veszteségek vannak, ott haszonlesők is ólálkodnak…

A főszereplő házaspárt Bakonyi Csilla és Dévai Balázs játssza, Veress elvtárs rendkívül összetett szerepében Kardos Róbertet láthatja a közönség, a nagymama Egri Márta lesz.

A darab egy ógörög tragédia tónusaival festi meg a történetet, de bátorítanék mindenkit, hogy jöjjön el és nézze meg az előadást, nem szabad félni az ilyesmitől. Akkor is azt hitték, vége a világnak, de nem lett vége. Nézzük, miért hitték mégis azt, és utána már a saját félelmeinkkel is könnyebb lesz bánni. Számos összeomlás-történeten vagyunk túl csak az elmúlt években, és én mégis derűvel próbálok tekinteni ezekre. Így a Kalucsniban sem durva szembesítésre, hanem szelíd közelférkőzésre hívom a nézőket, ismerős okok és még ismerősebb következmények felfejtésére. Nagyon jó a tatabányai közönség, szeretek előadásokat mutatni nekik – és a nézőtéren is mindig jó köztük, velük.”

 

 

A Vígszínház 1983-ban mutatta be Woody Allen, Játszd újra, Sam! című romantikus vígjátékát, ami akkora siker lett, hogy a mai napig műsoron van. A következő évadban a Jászai Mari Színház közönsége is láthatja majd Crespo Rodrigo rendezésében, aki így fogalmazott a darabbal kapcsolatban: „Nagyon szeretem Woody Allen humorát, izgalmas és korszerű, a neurotikus, félszeg, folyamatosan önmagára reflektáló kisember figurája, akit kitalált, kortalan és nagyon szórakoztató. Én gyerekként először a Fogd a pénzt és fuss! című filmet láttam vele, ami rögtön magával ragadott. A Játszd újra, Sam! főhősét elhagyta a felesége, Nancy, és keresi a párját, de egészen különleges a nőkhöz való viszonya, nem tud határozott férfiként közeledni hozzájuk. Woody Allen imádja Humphrey Bogartot, főhőse, Allan Felix is rajong érte, beszélget is vele. A darabbeli valós szituációkat meg-meg szakítják azok az események, amelyek Allan fejében játszódnak, ami remek játéklehetőség az őt játszó színész számára, és számunkra, nézők számára is ismerős lehet, ahogy bizonyos szituációkat újra lejátszunk vagy előre elképzelünk különböző módon. Fejben Allan sem az a félénk fickó, aki a való életben. Férfiideálja, Bogart folyamatosan noszogatja, tanítja, hogy hogyan kell a nőkkel bánni, de Allan nem az a típus, aki ezt tudná utánozni, ez pedig remek humorforrás a darabban. A humor mellett érzelem is van a történetben és végül kiderül, az a legjobb, ha az ember vállalja önmagát. Eltölt egy éjszakát Lindával, legjobb barátja, Dick feleségével, és egyértelmű, hogy lehetne közük egymáshoz. Ám ekkor példaképéhez hasonlóan lemond a szeretett nőről és végre elmondhatja a Casablanca című filmből azt a mondatot, amit világéletében szeretett volna, és éppen úgy, ahogy Bogart. Úgy gondolom, amellett, hogy rendkívül szórakoztató, nagyon szép üzenete van a darabnak. Allan Felix szerepében Figeczky Bence lép színpadra, barátait, Lindát és Dicket Bartos Ági és Csabai Csongor játssza, volt felesége, Nancy Urbán-Szabó Fanni, Bogart Király Attila lesz, az Allan körül megjelenő 7 nőt egyetlen színésznő, Pilnay Sára alakítja majd.”