Logo

A Jászai arca: Balázs Áron

...végül is szeretem, amit csinálok, és ez a legfontosabb!

Az Újvidéki Színház társulatának tagjaként két évvel ezelőtt vendégszerepelt a Jászaiban először, akkor Az ember tragédiájának Ádámjaként és az Óz, a nagy varázsló Madárijesztőjeként ismerhettük meg. Tavaly az újvidéki társulat Alabama Song című előadásában, illetve a Fanny és Alexanderben láthatta a tatabányai közönség, idén áprilisban pedig az Opera ultima és a West Side Story című produkciókban vendégszerepel nálunk. Beszélgetésünk apropója azonban mégis elsősorban az, hogy a Jászai Mari Színház legújabb bemutatójában, Tennessee Williams A vágy villamosa című színművében ő játssza Stanley Kowalskit.

 

Az előadás előtt Balázs Áronnal beszélgettem.

Az életrajzodat böngészve azt olvastam, hogy Svájcban, Muriban születtél. A születési hely sok ember életében meghatározó momentum. Nálad mennyire igaz ez?

Azt kell mondjam, lényegében egyáltalán nem az. Saját emlékeim tulajdonképpen nincsenek is Svájcról. Édesanyám és édesapám Svájcba mentek dolgozni még a születésem előtt, így aztán a bátyám is és én is ott, egész pontosan Muriban születtünk. Édesapám kisiparos volt, órásként dolgozott Svájcban, aztán ezt a hivatást folytatta itthon is. Arra pedig, hogy édesanyám dolgozott-e Svájcban – ő egyébként belsőépítészettel foglalkozott -, szóval arra már nem is igazán emlékszem. Azt hiszem, akkoriban állandóan velünk volt otthon, minket nevelt. De tényleg nincsenek emlékeim abból az időszakból, esetleg csak fényképek alapján tudom felidézni az ottani életünket. Aztán három éves voltam, amikor visszatértünk Bajmokra, a szülőfalumba, ahová a gyerek és fiatalkorom köthető.

 

Szülőfalu?

Jaj tényleg! Látod ennyire kötődöm Svájchoz! Annak ellenére, hogy nem Bajmokon születtem, számomra mégis ez jelenti a szülőfalut, ott nőttem fel, ott jártam általános iskolába, aztán onnan mentem Szabadkára a középiskolába és az akadémiára Újvidékre. Szóval, én bajmoki vagyok!

 

Mit gondolsz, ha Svájcban maradtok, akkor is ilyen meghatározó szerephez jutott volna az életedben a színház és a színjátszás?

Erre nem igazán tudok válaszolni. Nem tudom, milyen hatások értek volna, ha ott maradunk. Egy biztos, abban, hogy ma színész vagyok, Bajmoknak komoly szerepe van. Létezett ugyanis a faluban egy amatőr társulat, az egyik ismerősöm szólt, nincs-e kedvem elmenni vele és kipróbálni. Elmentem, arra gondoltam, sok vesztenivalóm nem lehet és nagyon megtetszett, amit ott csináltunk. Nem vettem én ezt olyan véresen komolyan, csak annyira, amennyi a középiskola mellett, elsősorban hétvégenként belefért az időmbe. Aztán az egyik nyáron jött egy meghívás a Tanyaszínház részéről. Ez nálunk egy elég neves formáció, elsősorban főiskolásokból áll, de akkor valahogy hiányoztak onnan még résztvevők és felkértek. Annyira jól éreztem magamat, olyan kedvet kaptam a színészethez, hogy ősszel megpróbáltam a főiskolát, pontosabban az akadémiát és felvettek. Egyébként pótfelvételivel, mert a rendes felvételi idején a Tanyaszínházban dolgoztam.

 

Ilyen zökkenőmentes kezdet után a folytatás is ennyire problémamentes volt?

Ezt nem állítanám. Az akadémia számomra egyáltalán nem volt könnyű, sőt másodévben úgy nézett ki, hogy kitesznek és meg kell válljak az intézménytől. Úgy gondolom egyébként, hogy nagyon jó képzést kaptunk, de én valahogy nem voltam képes megnyílni. Haladtam egy szintig, de nem bírtam átlendülni egy bizonyos ponton és akkor azt mondták a tanáraim, ha ezt a gátat nem tudom felszabadítani magamban, ha továbbra is ennyire görcsös leszek, akkor eltanácsolnak az akadémiáról. Megpróbáltak egyébként velem mindent, pianínót kellett emelgetnem, fizikailag is igyekeztek feloldani bennem valamit, amitől talán kevésbé leszek olyan zárt, de a visszafojtott düh csak nem akart kijönni belőlem. Két ember nevét szeretném megemlíteni ebből az időszakból, az osztályvezető tanárom Hernyák György, az asszisztens pedig László Sándor volt. Azért tartom fontosnak megemlíteni őket, mert egyrészt ők vezettek, tereltek a színésszé válás útján, másrészt az órákon kívül Sándor volt az, aki segített és aki egy pofonegyszerű dologgal, helyzettel feloldott bennem valamit, aminek eredményeként jóval szabadabban tudtam aztán játszani azt a jelenetet, amin éppen dolgoztunk. Azt mondta, képzeljem el, hogy az éjszaka kellős közepén egy óceánjáróról beleesek a tengerbe és egyetlen lehetőségem van arra, hogy megmeneküljek, ordítanom kell, ahogy csak bírok, mert a hajó távolodik és nem fogják meghallani a rajta utazók, hogy velem mi történt. Én pedig ordítottam és „életben maradtam”! A gyakorlatnak semmi köze nem volt a jelenethez, amin dolgoztunk, mégis felszabadított és talán örökre feloldott bennem valamit. 

 

Nem tudom, mennyire ismered a budapesti főiskolát, ma már egyetemet. Ha igen, ehhez képest miben volt más az Újvidéki Színiakadémián tanulni?

Voltunk Budapesten továbbképzésen és akkor azt láttam, hogy ott valahogy többet foglalkoznak a színészet mesterségbeli elemeivel, a mozgással, az énekkel, illetve az ezekhez kapcsolódó készségek fejlesztésével. A főtárgyainkban nem hiszem, hogy nagy különbség lett volna. A színészmesterség, a drámatörténet, a dramaturgia a mi esetünkben is kiemelt szerephez jutottak, ezeket egyébként magyarul is tanultuk. Aztán voltak olyan tárgyak is, mint például az esztétika, amit szerb nyelven tanítottak, ezeket mondjuk kicsit nehezebb volt megtanulnia azoknak, akik kevésbé beszélték a nyelvet, de ők is sok segítséget kaptak a felkészüléshez. 

 

Kicsit visszatérve az esetleges eltanácsolásodhoz, foglalkoztál akkor azzal, mi lesz, ha tényleg kitesznek az akadémiáról? Azóta jutott már az eszedbe, mi történne veled, ha nem folytathatnád ezt a hivatást?

Azzal akkor nem foglalkoztam, mi lesz velem, ha eltanácsolnak. A középiskolát autóvillamossági szerelőként végeztem, azaz volt egy tanult szakmám, attól egyáltalán nem féltem, hogy esetleg nem fogok tudni megélni, hogy nem lesz munkám. Ha most abba kellene hagynom és nem lehetnék többet színész? Azt hiszem, túl tudnám tenni magamat ezen is. És félre ne érts, ezt nem kiábrándultságból mondom, nem vagyok megcsömörlött színész, de biztosan lenne más is az életben, amit úgy tudnék csinálni, ahogyan most a színészetet. Vannak persze pillanatok, amikor direkt abbahagynám az egészet, mert annyira elegem van és vannak olyanok is, amikor annyira jól esik, amit csinálok, hogy el sem tudnám képzelni nélküle az életemet, amikor remek próbáim vannak, amikor nagyszerű előadásokban vehetek részt. De igen, foglalkozom néha azzal, hogy ha nem lennék színész, akkor mit csinálnék és azt kell mondjam, biztosan feltalálnám magamat. Nagyon igaz az a már már közhelyszámba menő megállapítás, ha foglalkoztatva van a színész, akkor az a baja, ha nincs, akkor meg az. Ha nem dolgozhatnék, az nagyon hiányozna, ha pedig dolgozom, akkor mondjuk többet pihennék. Bárhogy is, a semmittevést egész biztosan nagyon rosszul viselném!

 

Azt mondod, alkalomadtán el tudnád engedni azt, amit most csinálsz. Mi tart mégis a pályán, a színészet mellett?

Szerintem az a színész nem mond igazat, aki azt állítja, hogy nincs benne legalább egy kis magamutogatási vágy, hogy nem vágyik arra, „Vegyetek már észre!”, hogy nem akar legalább kis időre a figyelem középpontjában lenni. Egész biztos, hogy ezt is szeretem, ez is munkál bennem. Főleg úgy, ha azt is hozzáteszem mindehhez, hogy a privát életben sokkal visszahúzódóbb, zárkózottabb típus vagyok, mint a színpadon. Sokat gondolkodtam már azon, elképzelhető, hogy a színpad számomra egyfajta terápia, ott mindent szabad, bármit megtehetek, eljátszhatok. De hogy konkrétan válaszoljak a kérdésedre, végül is szeretem, amit csinálok és ez a legfontosabb!

 

Annyira szereted, hogy egy ideje tanítod is, ráadásul ott, ahol Te is tanultál az Újvidéki Színiakadémián.

Igen, 2005 óta. A körülmények úgy alakultak, hogy akkor Hernyák György és László Sándor szétváltak, külön külön kezdtek el osztályvezető tanárként dolgozni. Sándor pedig megkért, hogy ha van kedvem, időm, energiám, legyek az asszisztense és tanítsak vele. Ez történt. Ha nagyon röviden kellene összefoglalnom, miért fontos számomra a tanítás, akkor azt mondanám, egyrészt rengeteget kapok a tanítványaimtól, másrész remélem, hogy én is tudok segíteni nekik. Lényeges azzal tisztában lenni, hogy minden színész másképp oldja meg a helyzeteket a színpadon, azaz nincs egységes módszer, ami mindenkinél beválik, nincs egyértelmű, mindenki számára ugyanúgy tökéletes megoldás. De remélem, hogy vezetni azért tudom a tanítványainkat, merre visz a helyes út, hogy együtt könnyebben tudunk előrehaladni. Mindig, mindent megpróbálunk, ami a segítséget illeti. Sándor és én adjuk fel utoljára, ha a gyerekekről van szó!

 

Ha a pályádról beszélünk, az akadémia mellett nem hagyhatjuk ki az Újvidéki Színházat sem, hiszen azóta ott vagy társulati tag, amióta végeztél.

Igen, az a színház az otthonom. Szerencsénk volt egyébként, amikor végeztünk, mert mind Szabadkán, mind Újvidéken voltak üres színész státuszok és a tanáraink közbenjárására mind a tízen, akik akkor kaptunk diplomát ebben a két színházban helyezkedhettünk el. Mehettem volna mind a két színházba, de Újvidéken játszottam már, volt egy beugrásom másodéves koromban. Igaz, hogy Szabadka közelebb van Bajmokhoz, de már ismertem, Újvidék pedig valahogy tágasabb, szabadabb volt számomra, egyszerűen jobban vonzott, így ezt a színházat választottam.

 

 

Azt gondolom, nem bántad meg, hogy így döntöttél.

Egyértelműen az a válaszom, hogy nem! Persze, voltak hullámvölgyek a színházban, de egy állandó színvonalat tart a társulat. Ez egy nagyon jó csapat! Azt hiszem, az alkotás szempontjából egy ilyen művészi közösségnél jobb dolog nincs. Azt érzem, valahol nagyon komoly, személyes ügyként kezeljük ezt a színházat, a közönség pedig szereti, hogy van egy ilyen társulata. Amikor befejezünk egy próbát, akár privát, akár szakmai dolgokról, de mindig leülünk még egy fél órát beszélgetni. Ennek és a koncentrált munkának, az állandó együttlétnek köszönhetően lényegében egymás lélegzetvételét is ismerjük, ami egyébként nem feltétlenül mindig előny.

 

Ez is oka annak, hogy el-elcsábulsz néha más színházakhoz is játszani?

Részben. Ezekre a vendégszerepléseimre lényegében kivétel nélkül a rendezők hívnak és be kell valljam, nagyon jól esnek azok az új impulzusok, amik ilyenkor érnek. Jó dolog néha eltávolodni kicsit otthonról, új közegben dolgozni, új nézőkkel találkozni. Mindez egyszerűen változatosabbá teszi a pályámat. És ne felejtsük el, annál jobb dolog utána hazaérkezni. A Jászai Mari Színházbeli munka is így született meg. Guelmino Sándor látott tavaly, amikor vendégszerepeltünk Tatabányán és ennek hatására keresett meg Crespo Rodrigo. Nagyon örülök, hogy elvállaltam és hogy itt vállaltam el Stanley szerepét! A Jászai számomra pozitív élmény. Remek munkaviszony alakult ki a játszók között emberileg és szakmailag egyaránt. Remélem, megmarad ez a jó viszony és lesz még folytatása! Ráadásul az eddigi tapasztalatok alapján azt mondhatom, a közönségen látszik, hogy élvezik az előadást, hogy velünk tudnak jönni és hogy jól esik nekik látni ezt a történetet. Ez volt a célunk! Ennél pedig nem kívánhatunk többet! 

 

Gyenge Balázs

2014 április

»
·
»
·
Balázs Áron
JMSZ épület

Impresszum            

© 2014-2017 Jászai Mari Színház · Népház           Minden jog fenntartva.

Fel