Logo

A Jászai arca: Danis Lídia

Nem tudok versenyből színészkedni!

Az út, amelyet eddig bejárt Sopronból, Peresztegen át a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, majd onnan a Vígszínházba, végül Szegeden keresztül a Jászai Mari Színházba vezetett. Azt mondja, a pont, ahová most érkezett, a biztonságot jelenti számára.

 

Danis Lídiával beszélgettem.

Úgy tudom, alapvetően meghatározta a gyerekkorodat és ezen keresztül talán az egész életedet az, hogy egy ideig Peresztegen éltél.

Sopronban születtem és a sors úgy hozta, hogy leköltöztünk falura, Peresztegre, mert meghalt a nevelőapám édesanyja, így ő örökölt ott egy parasztházat. Valóban nagyon fontosnak tartom az egész pályám szempontjából, hogy hatodik osztályosként falusi iskolába kerültem. Sopronban egy olyan belvárosi általános iskolába jártam, ahol rengeteg gyerek tanult, ehhez képest Peresztegen húszan voltunk az osztályban. Volt egy magyartanárnőm, aki felfedezte, hogy mennyire szeretem az irodalmat, minden óra úgy kezdődött, hogy kiálltam és mondhattam egy verset. Beneveztek a megyei Radnóti Miklós Vers- és Prózamondó Versenyre, ahol 18 év volt az alsó korhatár, én akkor 13 éves voltam. Mit mondjak még? Kell ennél több? Szerettek, támogattak és figyeltek rám!

Vágytam egy jobb életre. Édesanyám egy konyhán dolgozott és kétkezi munkából tartott el minket, mindig azt mondta: „Tanulj kisfiam, hogy neked jobb életed legyen!” Az, hogy falura kerültünk, mindent figyelembe véve, nagy lökést jelentett számomra.

 

A színházat is ebben az időszakban kezdted felfedezni?

Nem, korábban. 8 éves voltam, amikor elvittek a soproni Petőfi Színházba és megnéztük a Szemfüleske című mesedarabot, amiben egy gyönyörű, szőke hajú kislány játszott egy bohócot. Álltam – még csak nem is bírtam ülve maradni - és úgy néztem őt, mert annyira beszippantott az élmény, az, hogy én is ott szeretnék állni a színpadon. Most már - 35 évesen - persze meg tudom fogalmazni, hogy nekem ez az élmény nem a magamutogatásról, illetve nem annak a vágyáról szólt, hanem a menekülésről egy álomvilágba, hogy ne csúfoljanak, hogy ne rekesszenek ki.

 

Azt a szeretetet és odafigyelést, amit a peresztegi évek alatt kaptál, később a gimnáziumban is megkaptad?

Ahogyan Peresztegen, úgy a gimnáziumban is hatalmas szerencsém volt. Sopronban a Berzsenyi Dániel Gimnázium dráma-latin szakára jártam, itt találkoztam Orbán Júlia drámatanárnővel, akinek rengeteget köszönhetek. Versenyekre vitt minket, találkozókra jártunk, díjakat nyertünk, 16 évesen saját önálló estem volt! Elfogadták, sőt támogatták az irányt, amerre tovább szerettem volna menni. A reál tárgyakhoz soha semmi affinitásom nem volt, kémiából úgy kaptam közepest, hogy a tanárom azt mondta nekem: „Elmész a könyvtárba és felkészülsz öt olyan versből, meg három olyan regényből, ami a kémiával kapcsolatos!” Eszméletlen nem?

 

Majd következett a főiskola...

Ahová nem vettek fel azonnal! Egy nagy darab, 75-80 kilós lány voltam, a nevelőapám akkor már halálos beteg volt, nem voltam a legjobb állapotban, ennek ellenére a felvételi első rostáján egyedül jutottam tovább a harminc jelentkezőből, aztán jól sikerült a második rosta is, de a harmadik rosta előtti egy hetes bentlakás alatt valahogyan elvesztettem a fonalat. Mindenki tepert, azt számolgatták, ki hány jelenetet tud és nekem ezek a versenyhelyzetek soha nem mentek. Soha nem volt meg bennem az a fajta képesség, ami ehhez kell. Én nem tudok versenyből színészkedni! Nem véletlen, hogy teljesen alkalmatlan vagyok a castingolásra.

 

Az általános iskolai évek és a gimnáziumi élmények után mit kezdtél ezzel a fajta sikertelenséggel?

Nem fogtam fel annak, sőt, elmentem a Nemzeti Színház Színiakadémiájára, ahol két évet töltöttem el olyan tanárok irányításával, mint Szélyes Imre vagy Császár Angéla. A harmadik próbálkozásra pedig felvettek a főiskolára, ráadásul egy nagyon jó osztályba, amit Hegedűs D. Géza indított. Egy csupa tehetségből álló társaság voltunk, nagyon különböztünk egymástól, éppen ezért nem is tudtunk rivalizálni egymással. Szerettük, szeretjük egymást!

 

A főiskolán nem kellett többet szembesülnöd azzal a fajta versenyhelyzettel, amit az első felvételid kapcsán említettél?

A főiskola elején kvázi „egy sarokból” néztem végig, hogy mit csinálnak a többiek, be kell valljam, nem igazán tudtam mit kezdeni a rengeteg helyzetgyakorlattal. Hegedűs D. Géza egyszer megkérdezte tőlünk, kik lennének azok a tanárok, rendezők, akikkel szívesen dolgoznánk együtt. Így találkozhattam Benedek Miklóssal és Zsámbéki Gáborral, aki Csehov Sirályát rendezte, amiben Nyinát játszottam. És ott akkor történt valami, amit elég nehéz megfogalmaznom: az, hogy egy ilyen szerepre kellett koncentrálnom, egy ilyen rendező irányításával, hozott egy teljesen új helyzetet. Nem azt kellett megmutatnom – ahogyan korábban - mindenféle szituációkban, hogy nekem arról az adott rövid jelenetről, mi jut az eszembe, ez nem volt már az az éles versenyhelyzet, amit a helyzetgyakorlat egyébként megkívánt és amiben nem éreztem igazán jól magamat. Annyira történt egyébként ott akkor valami, hogy Marton László amikor látta ezt a vizsgát, azt mondta, „Te jössz a Vígszínházba!”

 

Megfogalmazható, mit kaptál a Vígszínháztól, attól a társulattól? Harmadéves főiskolásként, majd kezdő színészként mit tanultál a Vígben?

Rengeteg dolgot, de ez nagyon nehezen definiálható. A főiskolán és aztán a gyakorlatban azt meg lehet, sőt meg kell tanulni, hogyan gyere be a színpadra, hogy tartsd a kezedet, hogyan beszélj érthetően, de a lényeg az megfoghatatlan. Megnézel egy előadást, látsz benne egy alakítást, ami számodra érdektelen, a másik néző meg elájul tőle. Ezt nem lehet meghatározni, a lényege a színháznak, ennek a fajta alkotóművészetnek ugyanakkor mégis ez! Egy énekesnél pontosan lehet tudni, hogy ki tudta-e tisztán énekelni azt a hangot vagy nem, egy balerina esetében egyértelmű, hogy meg tudta-e csinálni azt a forgást vagy nem, a színészet teljesen szubjektív dolog. És számomra színészként az a legfontosabb, hogy önmagammal harmóniában vagyok-e, magamat tudom-e adni. Sok olyan színész van, aki tökéletesen el tudná játszani ugyan azt a szerepet, de engem az érdekel, amikor egy figurában felsejlik a színész személyisége! A Vígszínházban olyan emberek közé kerültem, akiktől érdemes volt tanulni, talán helyesebb, ha azt mondom, akiket érdemes volt nézni, mert a lényeget nem lehet igazán megtanulni, idő kell, hogy elteljen, ameddig kialakul és csak te, saját magad tudod megszülni.

 

De azért vannak olyan személyiségek, akik segíthetnek ebben a folyamatban...

Mint Eszenyi Enikő! Ő vett észre igazán és az ő szeretete és tehetsége lendített hatalmasat a pályámon. Már eljátszottam a Vörös postakocsi főszerepét, a Revizort, több nagyobb szerepet, amikor jött Az ünnep - amit Enikő rendezett – és benne egy kicsi szerep, a pincérlány. Elmentünk az előadással a POSZT-ra, ahol megkaptam a legjobb 30 év alatti színésznőnek járó díjat. Természetes, hogy itt nem a díj a lényeg, hanem hogy létre tudtam talán hozni valami olyat, amiről az előbb beszéltem. Azt tartom ezzel kapcsolatban a legfontosabbnak, hogy Eszenyi Enikő annyira bízott bennem – nem is csak a színészetemben, hanem emberileg – ha megállok a színpadon, annak is van jelentősége, hogy megtanultam ezt birtokolni, sőt, talán már át is tudom adni. Ezt abszolút neki köszönhetem!

 

Miért jöttél el a Vígszínházból?

Ki merem magamról jelenteni, hogy nem vagyok önző színész. De amikor a kisfiam két hónapos volt és én elkezdtem próbálni a Vígszínházban, a volt férjem pedig Szegeden kapott szerződést, egyszerűen képtelen voltam egyeztetni ennyi mindent egyszerre, úgy éreztem szétszakadok. Szóltam Enikőnek, hogy nem fogom ezt bírni. Már délután ott volt Juronics Tamás az öltözőmben és felajánlotta a szegedi szerződést, benne A makrancos hölgy főszerepével és a Három nővér Nataljájával. Eszenyi Enikő felhívta őt, hogy ha tud, akkor segítsen nekem és Tamás segített.

 

Fantasztikus szerepeket játszottál Szegeden, de csak három évet töltöttél ott.

Juronics Tamás életem legnagyobb szerepeit kínálta. Három év alatt eljátszottam Katát, Hedda Gablert, Natalját, játszottam a Boldogtalanokban, az Egerek és emberekben. De lejárt Tamás szerződése és a színház új vezetésével nem úgy alakultak a dolgaim, ahogyan számítottam rá. Nem vagyok hálátlan természet, megköszöntem a lehetőséget és eljöttem. Kívülről nézve halálugrásnak tűnhet az eljövetelem, de hiszek abban, hogy bátornak kell lenni. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy bármit megteszek, hogy a gyerekemet eltartsam, nem szégyelltem volna kétkezi munkát sem végezni, hozzátéve, elképzelni sem tudom, hogy színház nélkül éljek! A történtek ismeretében azt kell mondjam, nagyon a tenyerén hordoz a Jóisten. Májusban eljöttem Szegedről és azonnal elkezdtek hívni, annyi helyre, hogy nem tudtam elvállalni az összes felkérést. Azt sem tudom, honnan tudták meg, hogy szabad vagyok.

 

És jött a Jászai Mari Színház, ahol tagja lettél az első társulatnak.

Családi okok miatt Oroszlányba költöztem és felhívtam Crespo Rodrigót. Ő akkor már megcsinálta az évadtervét, nekem meg rengeteg munkám lett egyszerre - egy évadot szabadúsztam -, de Rodrigo nem felejtett el, sőt, egy év elteltével felajánlotta, hogy legyek tag a Jászai Mari Színház első társulatában. El lehet képzelni ennél nagyobb csodát? Eljöttem megnézni a Rokonokat, ami egyszerűen katartikus élmény volt számomra és tudtam, hogy nekem itt a helyem ebben a színházban!

 

Azóta eltelt az első évad fele, a második szerepedet próbálod. Hogy érzed magadat a Jászaiban?

7 évet voltam a Vígszínházban, 3 évet Szegeden, vigyázok a saját fészkemre! Nagyon fontos számomra az inspiráció, és ezt itt megkapom. Ez most a lehető legoptimálisabb hely számomra. Remek, tehetséges embereket hozott össze Rodrigo. Van valami - félve mondom ki - szeretet ebben a társulatban, van valami harmónia ebben a színházban. És alkotni csak így lehet igazán. Biztonságban érzem itt magamat!

 

Gyenge Balázs

2015 január

»
·
»
·
Danis Lídia
JMSZ épület

Impresszum            

© 2014-2017 Jászai Mari Színház · Népház           Minden jog fenntartva.

Fel