Logo

A Jászai arca: Schruff Milán

Lehet, hogy túl nagy dolgokat álmodom, de meg kell próbálni, még ha lehetetlennek tűnik is!

Meglepő élmény volt számomra ez a beszélgetés. Időről időre beleeshet az ember abba a hibába, hogy a színészt színpadi szerepeivel azonosítja, legalább is úgy gondolja, a játszott karakter és a színész valódi személyisége feltétlenül rokonítható egymással. Péterfi doktor kisemberségében, Mitch vágyában arra, hogy társra találjon vagy éppen Schiwe kacagtató butaságában volt egy közös vonás számomra: „kicsit elvarázsolt ez a fiú”. Hogy mennyire nem így van, az az interjú végére egyértelműen kiderült.

 

Schruff Milánnal beszélgettem.

A fehérvári Vörösmarty Színházban játszottál először 11 éves korodban a Légy jó mindhalálig című musicalben. Hogyan lettél gyerekszínész?

Nem volt korábban semmilyen kapcsolatom a színházzal, fehérvári munkás családból származom, mielőtt bekerültem a színházba nem is jártam ott, lényegében nem sokat tudtam arról, mi is az a színház. Egy dologban voltam egészen biztos 5 éves koromtól kezdve, hogy filmszínész leszek. Persze akkor még fogalmam sem volt róla, mit jelent mindez, csak a csillogást láttam benne.

11 éves voltam, amikor a Vörösmarty Színház felhívást tett közzé minden székesfehérvári általános iskolában, hogy a Légy jó mindhalálig című musicalhez gyerekszereplőket keresnek. Az egyik tanárom szólt, hogy meg kellene próbálnom. Ismerte az ambícióimat, tudta, hogy verseket mondok, hogy indulok szavalóversenyeken, hogy szerepelek az iskolai rendezvényeken. Elmentem a válogatásra, bekerültem az előadásba, amit aztán számtalan produkció követett: a Pál utcai fiúk, a Valahol Európában, A holdbéli csónakos. És beleszerettem a színházba.

 

Azt mondtad, nem volt korábban kapcsolatod a színházzal. A szüleid mit szóltak ahhoz, hogy gyerekszínész szeretnél lenni?

Támogattak. Azt hiszem, jó volt nekik látni, hogy van egy fiúk, aki tudja, mit akar kezdeni az életével. Persze ezzel együtt féltettek is, mert nem igazán voltam jó tanuló. Az általános iskola kevésbé jelentett problémát, de a középiskola kínszenvedés volt számomra. Mélyépítő szakra jártam a Jáky József Műszaki Szakközépiskolába, ahová lényegében véletlenül kerültem be, mert elrontottam a jelentkezési lapomat és ebben az iskolában volt még hely, ahová felvehettek. Választhattam az informatika, a magasépítő és a mélyépítő szakok közül. Az utóbbi mellett döntöttem, bár fogalmam sem volt róla, hogy egy mélyépítő mivel foglalkozik. Borzalmas volt, gyűlöltem! Meg is buktam az egyik évben, mert lényegében semmi nem érdekelt, még az irodalom sem. Nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy magolni kellett a verselemzéseket, hogy senki nem volt kíváncsi arra, nekem mit jelentenek azok a sorok. Ahelyett, hogy hagyták volna, mindenki megérezhesse, számára mi a legfontosabb az adott versben, nem engedték, hogy leírjam a saját gondolataimat. Nagyon zavart. Persze, hogy nem tanultam. Egyetlen célom volt, hogy valahogyan eljussak az érettségiig.

 

A színház ehhez képest gondolom, valami egészen más élményt jelentett?

Azért nem szerettem meg akkor az irodalmat, mert nem ismerhettem meg úgy, ahogyan én akartam, ahogyan én voltam kíváncsi rá. Rám akartak kényszeríteni valamit, amihez semmi közöm nem volt. Ezzel szemben a színház maga volt a játék, amit imádtam csinálni!

 

Azt mesélted, hogy egészen kisgyerek korod óta filmszínész akartál lenni. Színház és film? Ez két nagyon rokon közeg.

A filmben gyerekként a sztárság vonzott és az a sok minden, amit mögé képzeltem. Ahogyan aztán érik, idősödik az ember és egyre többet lát, tapasztal, persze kopnak ezek az érzések, ma már egyértelmű, hogy nem ez vonz a filmezésben. Nagy filmekben, jó szerepeket játszani, nemzetközi szinten is megmutatni magamat, ez szerepel a terveim között, de a sztárság önmagában egyáltalán nem érdekel. Volt egy időszak, amikor teljesen letettem erről a vágyamról, de mostanában megint egyre erősebb a hitem ezzel kapcsolatban. Nem szabad hagyni, hogy elvegyék az ember kedvét ettől. Lehet, hogy túl nagy dolgokat álmodom, de meg kell próbálni, nem szabad feladni, még ha lehetetlennek tűnik is.

 

Az a két film, amiben eddig játszottál, talán segíthet mindebben.

Inkább az utóbbi, Gárdos Péter Hajnali láz című filmje, aminek nyáron fejeztem be a forgatását. Ez a film külföldre is készül, remek a forgatókönyv, a rendező, a stáb, azt hiszem, nagyon jó anyag lehet belőle. Azért mondom, hogy lehet, mert a kész filmet még nem láttam. De nem tudom, hogy itthon milyen fogadtatása lesz. A témája egyedülálló, erről, ebben a formában még nem csináltak filmet, nem a holokausztról szól, hanem arról, ami utána történt az emberekkel.

 

Egy kicsit előre szaladtunk az időben. Azokkal a negatív érzésekkel, amikről az előbb beszéltél, hogyan élted túl a középiskolát?

Nem jártam be, ha igen, akkor csak az ökörködés miatt, amiatt, hogy hogyan lehet az órákon szétvágni a koncentrációt. Mindeközben folyamatosan izgultam, hogy ne kapjak elégtelent. Szörnyű volt. Egy dolog lebegett a szemem előtt, hogy az érettségi utána felvételizhessek a Színművészeti Egyetemre. Meggyőződésem, hogy az egyetemi felvételim azért sikerült, mert eltántoríthatatlanul hittem benne, hogy ott a helyem és hogy nincs semmilyen más út számomra, hogy nem lehet másképp. Hozzá kell tennem, azért az is szerencse volt, hogy Máté Gábor induló osztályába felvételiztem, de Novák Eszter és Ascher Tamás felvételiztetett az első rostán és bekerültem. Odáig volt nehéz eljutni, azokat az éveket túlélni, amik megelőzték az egyetemet, de amikor bekerültem, egyszerűen kinyílt a világ. Novák Eszter aztán később tanárom is lett, azt tanította, ami érdekelt és úgy, hogy tátott szájjal hallgattam. A drámatörténet vagy a színháztörténet órákon - nem úgy, ahogyan a mélyépítőben száraz tényeket, évszámokat, unalmas életrajzi adatokat biflázva, hanem levelezéseket olvasva tanultunk meg rengeteg izgalmas dolgot az írókról, a korról, a történelemről. Az egyetemen tanultam meg tanulni, mert élveztem mindent, amihez ezekben az években közel kerülhettem.

 

Az egyetemre bekerülve nagyon sokan begörcsölnek, nem találják a helyüket. Azt hiszem, nálad ez pont fordítva történt?

Pontosan. Alig vártam, hogy kiszabaduljak Székesfehérvárról. Év vesztes vagyok, évet ismételtem a középiskolában, 20 éves voltam, amikor bekerültem az egyetemre. Nem volt semmi görcs, volt valamiféle egészséges versenyhelyzet az osztályban. Rengeteget dolgoztam, hogy több lehessek. Egyszerűen hittem magamban és a helyben, ahová tartoztam.

 

Rengeteg szenvedély van abban, ahogyan az egyetemről, a színházról, eleve a pályáról beszélsz. Ugyanakkor tudom azt is, hogy nincsenek illúzióid a színészettel kapcsolatban. El tudsz képzelni olyan helyzetet, ami arra késztet, abbahagyd?

Szüneteltetni talán tudnám egy ideig, de ott hagyni egész biztosan nem! Én már meg vagyok mérgezve, ez a szakmám, nem értek semmi máshoz és talán a pályám is igazolja, hogy itt a helyem. Pedig tudod, néha nagyon jól jönne, ha más is lenne a tarsolyomban, mert eszméletlenül kiszolgáltatott itthon a színész helyzete. Amikor el akartam menni Kanadába, az pontosan azért volt, mert nem tudtuk elkezdeni a Hajnali láz forgatását. Eger után szabadúszó lettem, aztán beválogattak a filmbe, voltak szerepeim több színházban, vártak volna rám új feladatok is, de lemondtam mindent a film miatt, ez tavaly októberben volt. Úgy döntöttem, egy évre kiírom magamat a színházból, mert lehetetlenség lett volna egy ekkora film főszerepet leegyeztetni úgy, hogy mellette a színpadi szerepeimet is játsszam. És nem indult el a film. Egy évig voltam otthon, közben szépen feléltem a tartalékaimat, mit ne mondjak, nem voltam valami fényes kedvemben. Csak 2014 februárjában kezdtünk el forgatni, miközben eltelt majd egy évad. Nagyon rossz passzba kerültem ettől az egész helyzettől. És tudod, nem csak ez a konkrét eset ejtett pánikba, hanem az, hogy ez bármikor előfordulhat velem máskor is. És mi lesz akkor?

 

Kívülről szemlélve a pályádat az ember azt gondolja, a szerencsésebbek közé tartozol. Számos elismerést kaptál, Junior Prima Díjas vagy, remek szerepek vannak a hátad mögött. De amiről most beszélsz, az távolról sem hangzik ennyire rózsásan.

Az nagyon jól tud esni, amikor megtisztelnek egy díjjal. Egerben nagy feladatokat, jó szerepeket kaptam, amikben azt hiszem, sikerült is bizonyítanom. Ez azonban nem sokat számít, nincs biztos következménye. Nem igazán fontos, hogy mi van mögötted, hogy mit értél el. Talán ugyan az igaz az egész pályára, mint ami egy-egy új szerepre, mindig nulláról kell elkezdeni. És ez bizonyos helyzetekben komolyan tudja frusztrálni az embert. Megcsináltam a Kalandorok című filmet, díjat is nyert külföldön, jó kritikákat kapott, egy szerethető mozi lett belőle Rudolf Péterrel és Haumann Péterrel. És? Lényegében semmi nem történt utána! Amerikában ez például teljesen másképp működik. Egyrészt van egy nagyon erős szakszervezet, odafigyelnek a színészekre, akiknek ezáltal kemény jogaik vannak. Másrészt ha jó vagy egy filmben és persze, ha ezzel pénzt hozol a gyártónak, a forgalmazónak, akkor egy lépcsővel feljebb léphetsz. Az egész rendszerben van egyfajta biztonság.

 

Ilyen kiszámíthatatlan körülmények között egy anyaszínház, amilyen a Gárdonyi Géza Színház volt és amilyen most a Jászai Mari Színház mégis csak biztos pontot jelent.

Egerben öt évet töltöttem, nagyon sokat tanultam, szerettem ott játszani, de egyrészről valahogy úgy éreztem, új ingerekre van szükségem, mehetnékem volt - ha jó dolgokban vagy benne, akkor is ki akarod próbálni magadat más helyzetekben. Másrészről pedig Csizmadia Tibor, aki az igazgatóm volt, nem pályázott és a Blaskó Balázs féle színházi gondolkodással nem tudtam volna azonosulni. Az a csapat, akikkel együtt dolgoztam addig, eljött Egerből. Én sem maradtam. De hogy válaszoljak a kérdésedre, igen a Gárdonyi Géza Színház öt éven keresztül meghatározó pont volt az életemben.

A Jászai pedig? Egy-egy szerepre szerződve kezdtem el Crespo Rodrigónál játszani és megkedveltem ezt a színházat, jól érzem itt magamat. A több éves szabadúszás és függetlenség után szeretnék kicsit megállapodni és ameddig ezt ilyen szerepekkel, ilyen feltételek mellett tehetem ebben a színházban, örömmel vállalom. És még egy dolog. Azt hiszem, a mai világban nem fontos a színház csak a közönségnek, ami pedig nem biztos, hogy elegendő. Az, ami Tatabányán tapasztalható, az üdítő kivétel. Ebből a szempontból egy gyöngyszem ez a város. Finoman szólva meglepő, hogy akkor, amikor szétrombolnak, meg becsuknak színházakat, ebben a városban társulatot alapítanak!

 

Azt hiszem, rád nyugodtan mondhatjuk, hogy két lábbal állsz a földön. Vannak álmaid?

Persze, hogy vannak! Az az időszak, ameddig otthon voltam és a Hajnali láz forgatásának kezdésére vártam, sok gondolatot felszínre hozott bennem. Két éve dolgozom egy forgatókönyvön, készítettem már hozzá egy dokumentumfilmet is. 30 éves, fehérvári fiatalokról szól, akik panellakásokban laknak és elég szomorú helyzetben élnek. Ahhoz gyűjtöttem anyagot, hogyan élik túl ezeket a körülményeket, hogyan lavíroznak a saját életükben. Történeteket mondtak el, beszélgettem velük, ezeket felvettem kamerával, aztán telefonnal, megvágtam a beszélgetéseket és készült belőle egy dokumentumfilm. Az ő sztoriaikból elkezdtem jeleneteket írni és komolyan körvonalazódik egy forgatókönyv. Hihetetlenül izgalmas számomra az egész munka. Nem tudom, mi lesz belőle, de biztos vagyok benne, hogy egyszer megcsinálom a saját filmemet. Nem tudom, hogy mikor, de meg lesz. Ha ötven évesen, akkor ötven évesen...

 

Gyenge Balázs

2014 november

»
·
»
·
Schruff Milán
JMSZ épület

Impresszum            

© 2014-2017 Jászai Mari Színház · Népház           Minden jog fenntartva.

Fel