Logo

A Jászai arca: Peller Károly

Teljességre törekedve

Neve ismerősen cseng mindazok számára, akik az elmúlt tíz évben bármilyen formában kapcsolatba kerültek az operett műfajával. Szerepkörét tekintve táncos-komikus, ráadásul az a fajta, aki szerepeit ezer színnel festi meg. Nehéz lenne beskatulyázni őt. Most elérkezettnek látta az időt, hogy stúdió és vizsgarendezései után, életében először nagyszínpadon rendezzen, természetesen operettet.

 

A Régi nyár bemutatója előtt Peller Károllyal beszélgettem.

Látva azt a pályát, amit idáig befutottál, számomra elég egyértelmű, hogy mindig is erre készültél. A színészet, az operett és a táncos komikus karakter tényleg ennyire evidens választás volt?

Az az igazság, hogy nagyon sok mindenbe belekaptam gyerekkoromban. Karate, angol tanulás, trombita, nem is tudom, mi még, de egyikben sem voltam kitartó. A trombitát például annyira gyűlöltem, hogy egy gyakorlás alkalmával egyszer össze is törtem a hangszeremet. Aztán a Nagymamám látott egy hirdetést - olyan 10 éves lehettem -, hogy a Harlekin Színjátszóban felvételit tartanak és oda elmentem. Igazából soha nem szerepeltem, nem szavaltam azelőtt, de valahogy kedvet kaptam akkor hozzá és fel is vettek. Koltai Judit osztályába kerültem és imádtam oda járni. Bemutatták a Pál utcai fiúkat, beválogattak az előadásba. Aztán fogszabályozót kaptam, ami miatt kitettek a produkcióból, én pedig úgy megsértődtem, hogy soha többet nem mentem még a környékre sem! A Nagymamám később megint látott egy hirdetést a televízióban, hogy Botka Valéria és Csányi László Musical Stúdiója várja az ez iránt érdeklődő fiatalokat a Ferencvárosi Művelődésiházban. Ide is elmentem. Ide is felvettek, 13 évesen. Itt ismerkedtem meg Medgyesi Máriával, aki tanított a Stúdióban. Egyértelműen neki köszönhetem azt, hogy színész lettem, mert megnyitott előttem egy olyan világot, amiről azt sem tudtam addig, hogy egyáltalán létezik. És azt hiszem, akkor, ott eldőlt számomra minden. Mindent megnéztem, ami csak színház volt, mindent elolvastam, ami kötelező vagy ajánlott olvasmány volt. Egyszerűen rájöttem, engem nem igazán érdekel semmi más, csak a színház.

 

És innen egyenes út vezetett az Operettszínházba?

Lényegében igen, de azért nem olyan egyenesen és nem az Operettszínházba, hanem az Operettszínház Stúdiójába. Ugyanis Medgyesi Mária a Musical Stúdióval párhuzamosan tanított az Operettszínház Stúdiójában is, ahová mindig meghívott minket, tanítványait vizsgát nézni. Néztem a „nagyokat”, akik itt tanultak, egyszerűen el voltam ájulva tőlük és aránylag elég korán nyilvánvalóvá vált számomra, hogy vagy ide vagy a Főiskolára fogok felvételizni. A Stúdió felvételi korhatára 17 év volt, én megpróbáltam 16 évesen, nem azért, mintha annyira biztos lettem volna abban, hogy felvesznek, sőt, de úgy gondoltam, nincs semmi vesztenivalóm és legalább megnézem, milyen a felvételi. Ez kétfordulós volt, az első körben 300 jelentkező közül harmincunkat választották ki, aztán a második körben tizennégyen maradtunk. Ez a forduló az Operettszínház nagyszínpadán volt. Akkor álltam ott életemben először. Tulajdonképpen minden tanár akart engem. Szinetár Tanár Úr mondta azt mosolyogva „Előbb talán ki kellene járnia ennek a fiúnak az óvodát!”. Aztán megegyeztek abban, hogy 13 fővel nem szerencsés osztályt indítani és felvettek. Én lettem a tizennegyedik, így, korkedvezménnyel.

 

De úgy tudom, az Operettszínház Stúdiója mellett máshol is tanultál? Hogyan lehetett ennyi mindent csinálni egyszerre?

Nehezen! Az Operettszínház Stúdiójával párhuzamosan csináltam a középiskolát is, mert a szüleim ragaszkodtak hozzá, hogy legyen valamilyen polgári foglalkozásom. Én óvóbácsi szerettem volna lenni inkább, de ezt a szüleim nagyon ellenezték, így jött a Gundel Károly Vendéglátóipari Szakközépiskola. Nem mondom, hogy nem volt fárasztó egymás mellett csinálni a középiskolát és a Stúdiót. Az azonban rengeteget segített, hogy imádtam az Operettszínházba járni, itt mindent tanultunk, klasszikus balettet, jazz balettet, szteppelni, akrobatikát, jelmezismeretet, színészmesterséget, zenés színészmesterséget, beszédtechnikát, maszkkészítést. Nagyon komplex volt a képzés. Medgyesi Mária mellett tanított még Géczy Éva, aki a balettmesternőnk volt. A tánc engem különösen vonzott és Éva néni személyisége annyira magával ragadott, hogy mindent megtettem azért, én legyek a legjobb. Soha egyetlen órájáról sem hiányoztam. De tanított még minket vendégtanárként Mécs Károly, Schubert Éva, Pálos Zsuzsa. A szteppet Papp Csaba szteppvilágbajnok oktatta, az énekmestereim pedig Létay Klára, Tukacsi Viola és Kovács Brigitta voltak.

 

Ha jól érzem, a szíved erősen az Operettszínház felé húzott?

Igen! De kellett egy érettségi. A Gundelban egyébként mindent nagyon felületesen tanultunk, nem fogott meg különösebben semmi és azt sem nagyon szerették, hogy nem akarok fanatikus vendéglátós lenni, hogy színészetet tanulok az iskola mellett. Nagyon jó osztályom és jó tanáraim voltak, mégsem szerettem ezt az iskolát.

 

Mit tanultál az Operettszínház Stúdiójában? Egyáltalán mi az, amit meg lehet tanulni a színészetből, főleg ilyen fiatalon?

A szakmai alapismereteket, azt hiszem, mindenképp. Nem csak, hogy meg lehet, hanem meg kell tanulni, hogyan beszélünk, hogyan állunk meg, hogyan jövünk be a színpadra vagy hogyan megyünk ki onnan, az éneklés nagy része szintén technika. Hogy egy színész számára zsigerivé kell váljon, nem mászkálunk kalapban a színpadon, nem rágózunk, nem megyünk be étellel vagy rövid nadrágban a színpadra. De a legfontosabb talán a színházban való közlekedés elsajátítása, a szokások megtanulása volt. És ez valahogyan természetesen következett mindabból, hogy az Operettszínházban teljesen élő közegben voltunk, hogy a napi rutint tudtuk megtanulni, ráadásul nagy mesterektől és a legnagyobbakat figyelve. Amikor vizsgaelőadásunk volt, bejuthattunk a jelmeztárba, a Sybillel vizsgáztam épp és a zsakett, amit viseltem Rátonyi Róberté volt. Őrület!

 

Hogyan jöttek aztán a szerepek, persze most nem a vizsgaszerepekre gondolok?

Először természetesen statisztáltam, egyébként nem az Operettszínházban, hanem a Bakáts Téren, az Utazás című rockoperában. Aztán jött az Elisabeth a színházban. Zászlótartó voltam és nép. Imádtam! Az első mondatomat a Jézus Krisztus Szupersztárban mondhattam el, mint második nyomorék, „Támassz meg! Lábam elsorvad!”. Aztán a Van, aki forrón szereti-ben Pankotay Péterrel és Arany Tamással énekeltem egy tercettet, itt kaptam egyébként életemben először nyíltszíni tapsot. 1998-ban végeztem el a Stúdiót és leszerződtetett az Operettszínház, majd a felújítás miatt azonnal be is zárt.

Még ebben az évben kerültem le Győrbe, a Nemzeti Színházba. Történt ugyanis, hogy Tordy Géza készült megrendezni Weingarten A nyár című darabját, amit egyébként harminc évvel azelőtt ő és Törőcsik Mari játszottak. Ez egy gyönyörű, szimbolikus mű, tényleg csodálatos! És Géza nem talált megfelelő színészt a fiú szerepére. Én pedig jártam Győrbe, néztem a premiereket, Géza egyszer csak odajött hozzám és megkérdezte, mivel foglalkozom, mit csinálok? Elmeséltem neki, hogy le vagyok ugyan szerződve az Operettszínházhoz, de épp nincs szerepem a felújítás miatt. És megkaptam A nyárban a fiút. Aztán a következő évben jött a Hello Dolly Szulák Andreával a főszerepben. Csonka Andrással ketten játszottuk Wandergelder két segédjét. Bakó Gábor volt a koreográfusa az előadásnak és csinált nekem egy eszméletlen koreográfiát a második felvonásba, a Harmonia Gardens pincértáncához. Három évet játszottam Győrben, aztán 2001-ben megnyitott az új Operettszínház.

 

Sokat beszéltünk már az Operettszínház Stúdiójáról, a pályád legelejéről, amit kívülállóként talán még zökkenőmentes kezdetnek is aposztrofálhatnék. Soha nem hiányzott a főiskola?

Az az igazság, hogy négyszer felvételiztem és minden egyes alkalommal a harmadik rostáig jutottam. Azt kérdezték, minek akarok én ide járni, ha már egyszer színháznál vagyok? A teljes képhez ugyanakkor az is hozzátartozik, hogy valamilyen okból kifolyólag tudat alatt valamiért nem volt igazán fontos a Főiskola. Leszerződtetett az Operettszínház, aztán kaptam sorban a szerepeket Győrben, utána pedig Kerényi Miklós Gábor lett az Operettszínház új igazgatója és hat főszerepet ajánlott fel nekem az első évadban. Ha most nagyon őszinte akarok lenni, akkor azt mondom, nem hiányzik a Főiskola, a közösség talán igen, hogy még jobban szétszedhettem volna magamat, biztosan többet is tanulhattam volna, bár azt gondolom, a színházat inkább a színházban lehet megtanulni. És remekebbnél remekebb feladatokat kaptam az Operettben.

 

Ha már a színházakról beszélünk, azért ne felejtsünk el egy fontos állomást! A bécsi Volksoper vendégszólistája voltál.

Ez egy nagyon érdekes történet. Annak ellenére, hogy tényleg nagyon jó szerepeket játszottam az Operettszínházban, pár év elteltével egyszer csak azt kezdtem érezni, hogy megtorpantam, hogy nem fejlődök. Félre ne értsd, amit most mondani fogok, de ugyan azokkal játszottam estéről estére, ugyan azok rendeztek. Szerettem volna valami kis változatosságot. Jelentkeztem az összes vidéki színház akkori igazgatójánál, itt vagyok, tele vagyok energiával, ha van kedvük, hívjanak, nézzenek, hallgassanak meg! Senki sem reagált. Aztán Kéringer László tanácsára, aki akkor már évek óta az énektanárom volt, írtam egy levelet Bécsbe a Volksopernek. Biztos voltam benne, hogy semmi hatása nem lesz. Nem is igazán foglalkoztam a dologgal. És képzeld, az egyik Dr. Bőregér előadás előtt beküldtek nekem az öltözőbe egy névjegykártyát, kiderült, a Volksoper vezetése eljött, hogy megnézzen. Állítólag már a levelem is tetszett nekik, aztán érdeklődtek utánam, a lényeg az, hogy felajánlották a Marica grófnő Zsupánját a következő évad premierjén. Hatalmas kihívás volt anyanyelvi énekesek mellett helytállni, de elvállaltam.

 

Apropó Bécs! Én úgy vettem észre, az osztrákok teljesen más megközelítésből játsszák az operetteket. Neked mi a véleményed erről? Másképpen kellett kint játszanod?

Nem. Nem csináltam másképp semmit. Azt hiszem egyébként, éppen ez volt revelatív hatással a közönségre. Egyébként nem csak Bécsben, sehol máshol a világon nem játsszák úgy az operettet, ahogyan mi, magyarok. Bécsben talán kicsit sterilen csinálják, „tökéletesen el van énekelve a darab”, de egyetlen izzadtságcsepp sincs az arcukon eközben. Emlékszem, egyszer megmutattam nekik egy felvételen Oszvald Marikát és nem akarták elhinni, hogy ezt nálunk így csinálják. Számukra a „Strauss vonal” megy nagyon, ebben a zenében szerintem egyszerűen verhetetlenek. Nekünk meg van ugye az a bizonyos temperamentum! Ha egy magyar meghallja a „Délibábos Hortobágyon”-t, minden felrobban!

 

És az előbb említett „megtorpanás” aztán megszűnt a Volksoper hatására?

Nem tudom, minek a hatására, de egyébként igen. Talán az is sokat segített, hogy kifejezetten az én kérésemre kisebb epizódszerepeket is kaptam az Operettszínházban, ilyen volt például a Menyasszonytánc Gáspárja a maga pár mondatával. Szerettem volna a táncos-komikus szerepkörből kilépve néha mást is csinálni. Kerényi Tanár Úr először kicsit furcsán nézett rám, aztán ez a vágyam is teljesült.

 

Azt gondolom, a közönség azért mégis csak a főszerepeid miatt ismer igazán. Ezek a szerepek, a siker, a társulat, a műfaj, mi tart ennyi év óta az Operettszínházban?

Ez így valószínű mind egyben. Az azonban nagyon fontos, hogy tényleg remek kollegáim vannak. Vannak egyrészt a mi „nagy öregjeink”, Lehoczky Zsuzsa, Mednyánszky Ági, Marik Péter, Felföldi Anikó. Nem elsősorban az életkoruk miatt nevezem így őket, hanem azért, mert egy olyan színházból, egy olyan korból valóak, amiből mi, fiatalabbak már semmit sem láthattunk élőben. Erről az időszakról csak hallhatunk, esetleg felvételeket nézhetünk. Elmondani nem tudom, mi minden van ezeknek a művészeknek akár egyetlen mozdulatában. Egy teljes korszaka a magyar színháztörténelemnek. Aztán Oszvald Marika, Kalocsai Zsuzsa, Virágh József, akik egy másik generációt képviselnek, és akik konkrétan mindent tudnak erről a műfajról, a zenés színjátszásról. És itt jövünk mi, a fiatal nemzedék képviselői. Ami pedig talán a legszebb ebben az egészben, hogy ezek a különböző generációk tökéletesen tudnak egyesülni, együttműködni a műfajban, amit operettnek hívnak. Megvan az abszolút folytonosság és ez remek dolog.

Azt is nagyon fontosnak tartom, hogy szinte kivétel nélkül olyan rendezőkkel dolgozhattam, dolgozhatok együtt, akik nagyon értik a zenés színházat. Kerényi Miklós Gábor, Böhm György, Korcsmáros György, Béres Attila, Szinetár Tanár Úr, aki konkrétan mindent tud a színházról és fél mondatával képes helyretenni, megoldani egy problémát. A zenés darab nagyon speciális valami. A színház mindig a valóságot akarja tükrözni, amikor pedig megszólal a zene vagy az énekesek elkezdenek énekelni, az eleve nem életszerű, ha úgy tetszik, nem valóságos. Ez ugyanakkor valahogy egy magasabb költészeti fokra emeli az egészet, egy olyan dimenzió nyílik meg a zenén keresztül, ami prózában soha nem lenne elérhető. A zene eleve közvetít egy érzelmi állapotot vagy segít megszületni egy érzelmi állapotnak. Sokan úgy gondolják, ezért könnyebb zenés darabban játszani. Ezeket a szerepeket ugyanakkor úgy kell a lehető legtermészetesebben megfogalmazni, hogy közben énekelsz. Próbálja meg valaki mindezt úgy megtenni, hogy nem áll egyhelyben, hanem mászik, szalad, ugrál, lefekszik. Ez nagyon összetett feladat, nem könnyebb vagy nehezebb, mint prózát játszani, egyszerűen más. A jó zenés rendező pedig ezzel tökéletesen tisztában van, úgy próbálja helyzetbe hozni a színészt, hogy az a maximumot tudja teljesíteni vokálisan, ugyanakkor élje is a karaktert. Az operettnél nagyon fontos a jó ízlés, az elegancia. Le lehet ezt persze rántani erről a műfajról, csak az akkor már nem operett lesz, éppen a lényege veszik el. Lehet, hogy rossz a példa, de a Disney rajzfilmben sem látjuk, hogy Hófehérke elmegy a toalettre, egyszerűen nem tartozik a nézőre. Az operettben is megtörténik egy csomó minden, egy csomó minden mást meg nem látunk, mert nem érdekes, nem tartozik a műfajhoz. Az operett egy jó értelemben vett mese, tudjuk, mi lesz a vége, hogy a szerelem és a jó győz. Van ennek egyfajta szabályrendszere, amit itt-ott meg lehet ugyan bontani, de inkább érdemes megtartani, a lényeget biztosan, hiszen erre írták ezeket a történeteket.

 

Az, hogy ilyen határozott elképzeléseid vannak a zenés színházról vitt el abba az irányba, hogy taníts és hogy elkezdj rendezni?

Még stúdiósként rendeztem az osztálytársnőimnek az Apácák című musicalt, ez volt az első alkalom, aztán elkezdtem tanítani és sorban jöttek az általam rendezett vizsgaelőadások a stúdiósoknak az Operettszínházban. A rendezés és a tanítás valahogyan párhuzamosan alakult az életemben. Úgy éreztem, vannak gondolataim, van mondanivalóm ezekről a darabokról, izgatott, hogyan lehet kitalálni, megfogalmazni azt, amit papírra, kottalapra vetett a szerző, mit lehet beleálmodni a mondatok és kottafejek közé. Mind emberileg, mind művészileg valahogyan teljesebbé válok ettől. De talán nincs ebben semmi különös, hisz minden ember egyfajta teljességre törekszik az életében!

 

És mi a jövő? Színészet, tanítás és rendezés egyszerre?

Nem tudom, mit hoz még a jövő, persze egyfajta egészséges egyensúly mellett egyszerre mindhárom, az lenne az igazi. Hozzátéve, én azért színész vagyok elsősorban. Most azonban egy dologra koncentrálok igazán, ez a jelenem és egy ideig még a jövőm is, A régi nyár a Jászai Mari Színházban, ami életem első nagyszínpadi rendezése. Most ez a legfontosabb, aztán majd meglátjuk.

 

Gyenge Balázs

2012 március

»
·
»
·
Peller Károly
JMSZ épület

Impresszum            

© 2014-2017 Jászai Mari Színház · Népház           Minden jog fenntartva.

Fel