Logo

A Jászai arca: Balsai Móni

A kalitka szabadságában

Miközben leül mellém, megigazítja copfba fogott haját, kicsit fáradtnak tűnik. Főpróba hete van. A világirodalom egyik legizgalmasabb nőalakjának megformálására készül. Ibsen Nóra című drámájának tatabányai premierje alkalmából beszélgetek a főiskola hiányáról, az alkotótársakról, szerepeiről a születésnapját ünneplő

 

Balsai Mónival.

Úgy tudom, nem jártál a főiskolára. Jelentett ez valamilyen hátrányt?

Tényleg nem jártam. Öt alkalommal jelentkeztem és mindig kirúgtak. Közben már játszottam színházban, a József Attilában voltak kisebb szerepeim, statisztáltam, de benne voltam a főiskola vizsgaelőadásaiban is, szóval valahogyan folyamatosan színházban voltam, fel azonban nem vettek. Az egyik sikertelen felvételim után a portás bácsi kicsempészte nekem a vizsgalapomat, amin az állt, hogy „nem formálható”. Micsoda hülyeség, azt hittem, egy ember soha nincs kész. Akkor ez rengeteg fájdalmat okozott, nagyon nehezen dolgoztam fel. Más, komoly szakmai múlttal rendelkező, szintén főiskola nélküli kollégáktól tudom, hogy az ember ezt valahogyan végighurcolja a lelkében, amíg csak a pályán van, olyan furcsán érzi magát ettől a hiánytól. Merthogy a főiskola egy ponton tényleg komolyan hiányozhat. A rendezők, rendezőszakos hallgatók, a tanárok, mindenki, aki színházban dolgozik, valahogy abból a kis alomból származik és egyben merít, ami a főiskola vagy legalábbis, ami ahhoz kötődik. Amikor leszerződtem egy színházhoz és főiskolások is jöttek velem együtt, ők ismerték egymást és ezáltal sokkal nyugodtabb, barátibb volt a légkör körülöttük, én pedig egyedül voltam. A kapcsolatok szempontjából a főiskola nagyon fontos. Ez egy zárt rendszer és a pálya elején mindenkit ott ismernek meg. Remélem, nem hangzik nagyképűségnek, de mindig azt éreztem, hogy olyan, mintha a főiskola hiányában dupla annyit kellene teljesítenem ahhoz, hogy elérjek valamit. Ha valaki kijön a főiskoláról, róla eleve tudják, hogy ő ki és máshogy indul a pályája. De félreértés ne essék, egyáltalán nem vagyok elégedetlen. Nekem ezt az utat szánta a sors, ezt kell bejárnom!

 

De talán a főiskola sem jelenti azt, hogy valaki élethosszig a pályán marad, ez sem biztos út a sikerhez.

Ez így van. Azért sok olyan embert lehet felsorolni, aki járt főiskolára, el is végezte, aztán mégsem tudott a pályán maradni, mert szakmailag lényegében nem történt vele semmi. A főiskolának rengeteg előnye van, de ez sem jön be mindenkinek. A sors, a szerencse, a hosszútávú tehetség mind befolyásolják, hogy valaki a pályán tud-e maradni vagy sem. Egy új szerep megformálásával pedig, függetlenül attól, hogy van diplomája vagy nincs, mindenki ugyanúgy szenved. Amit én végigcsináltam, egyfajta út, nem jobb vagy rosszabb. Az enyém. Sok színházi élmény, statisztálás, kicsi szerepek, tényleg voltam minden, fű, fa, bokor, cintányér két lábosfedővel, 16 évesen a Muzsikus Péter kalandjaiban, ahol egy mondókát mondtam. És állandóan figyeltem. A legjobb iskola komolyan az volt, hogy láttam a kollégáimat, hiszen végigálltam mögöttük a próbákat, mit, hogyan oldanak meg, hogyan kérdeznek, kételkednek, egyszerűen mintát kaphattam arról, mi az, ami jó, tetszik nekem és mi az, ami nem. A mindennapok gyakorlatában szívhattam magamba a színházat és tanulhattam meg, hogy a színészet nagyrészt figyelem és koncentráció.

 

Ha nem volt főiskola, mi volt helyette? Hogyan alakultak a Te „főiskolás” éveid?

14 évesen kerültem az Operett Színház stúdiójába, tulajdonképpen a véletlennek köszönhetően. Egy 18 éves fiút kísértem el felvételizni abból a gyerekszínjátszó körből, ahová együtt jártunk. Én még nem felvételizhettem, hiszen jóval a korhatár alatt voltam, de mivel a fiúnak a duetthez társra volt szüksége, én pedig jól táncoltam, megkért, menjek el vele. És a fiú felvételije közben Mikulai László, az Operett Stúdió akkori vezetője és Meggyesi Mária, aki tanított a stúdióban, leállítottak minket és kvázi engem kezdtek el felvételiztetni. Azt mondták, annyira édesen csinálom, hogy ha komolyan gondolom, noha a korom miatt felvenni nem tudnak, de bejárhatok az órákra. Nagyon kedves gesztus volt a részükről, persze, hogy éltem a lehetőséggel. Először az iskola mellett, aztán már helyette is, de három évet töltöttem az Operett Színház stúdiójában. Egy csodának tartom, hogy bejárhattam abba színházba. Az első „színésznő élményem” is ehhez az időszakhoz köthető, Kalocsai Zsuzsa személyében. Csak álltam a takarásban, állandóan láb alatt, útban voltam, mert őt figyeltem. Fantasztikus volt. A primadonna. Elámultam attól, amit Offenbach Szép Helénájában csinált. Az pedig, hogy évekkel később ő is ugyanakkor kapta meg a Gundel Művészeti díjat, amikor én, nagyon szép pillanata volt az életemnek. Odaálltam elé és elmondtam neki, hogy ő volt az első ilyen csoda számomra. Akkor valahogy úgy éreztem, hogy összeért egy kör az életemben.

 

Azt meg tudod fogalmazni, hogy mit tanultál meg ezek alatt az évek alatt?

Hogy mit, arra talán nehezen lehet konkrét választ adni, de hogy hogyan vagy hogy kiktől, arra inkább tudok válaszolni. Amikor bekerültem a József Attila Színházba, ámulva figyeltem Vándor Évát, Kocsis Juditot, Fehér Annát. Mind eltérő karakterek és azt hiszem, pont ezekből a különbségekből tudtam valamit ellesni. Éva humorát, Judit hihetetlen érzékenységét, azt a mély nőiességet, ami Fehér Annát jellemezte. És hogy csodálatosan dolgoztak. Az olyan apróságnak tűnő dolgokat, amikre Galambos Erzsi tanított minket, hogy soha nem ülsz le jelmezben, mert meggyűrődik, hogy nem beszélsz hangosan, nem kiabálsz a színházban, hogy mindig előre köszönsz. A tisztelet, a tartás, amit meg lehetett, de azt hiszem, meg is kellett tanulni mellette. A mai napig eszembe jut, ha esetleg leülök a jelmezemben. Amikor színész lettem, többször tapasztaltam, hogy ezekkel a dolgokkal mennyire esetlenül boldogulnak, pontosabban nem boldogulnak a főiskolások, mert ott mindezt talán nem tanítják meg nekik. Tudom, hogy az ilyen apróságok eltúlzottnak tűnnek, talán azok is, de én a József Attila Színházban eltöltött három év alatt ezeket a dolgokat is megtanultam. Ami azért nem volt nehéz, mert éjjel nappal bent voltunk, mindenki imádott minket és foglalkozott velünk.

 

Aztán következett Győr, ha jól tudom?

Amikor a József Attila Színházban voltam, Léner Péter, az igazgató le akart szerződtetni, lehettem volna „pesti színésznő”! Ugyanakkor azt is tudtam az előző évek tapasztalatai alapján, ahol gyerek voltál, ott mindig gyerekként fognak kezelni. Muszáj egyet lapozni, továbblépni ahhoz, hogy be tudd bizonyítani, tényleg vagy valaki. Azt hiszem, ha akkor ott maradok, nem számítottak volna rám maximálisan. Aztán látott egy vizsgaelőadásban Konter László, aki a békéscsabai színház igazgatója volt, ő is hívott. Nem mentem. Lényegében két biztos szerződésajánlat volt a kezemben, mégis anélkül, hogy hívtak volna, a bizonytalan győri meghallgatást választottam Korcsmáros Györgynél. És életem egyik legfantasztikusabb élményét élhettem át. Egyébként tökéletesen alkalmatlan vagyok az ilyen válogatásokra, felvételikre, castingokra. Valamiért nem tudom jól csinálni ezeket. Talán alkatilag nem vagyok alkalmas erre. Sok pályatárs is mondja, hogy ez itthon valahogy nem működik vagy nem úgy működik, nem olyan lazán, nem olyan begyakoroltan, ahogyan kellene. Akkor azonban Korcsmáros György, akit szakmai apámnak tartok, rendezett egy három napos meghallgatást, nem konkrét szerepekre válogatott, hanem színészeket, színésznőket, táncosokat, énekeseket keresett. Egyedül ő csinált ilyet, hogy nem a főiskolára ment el, hanem nyílt meghallgatást tartott. Csodálatos élmény volt. Egyszerűen azért, mert Korcsmáros figyelt rám, minden jelentkezővel foglalkozott és ez a figyelem valami olyat nyitott meg bennem, aminek az lett az eredménye, hogy a harmadik napon szerződést ajánlottak, a színház tagja lettem. Azonnal be is dobtak a mélyvízbe, megkaptam a Liliom Marikáját, amit Tordy Géza rendezett. Érdekes egyébként, hogy éppen egy Molnár-szereppel kezdtem Győrben. Egyszer Ács János, aki szintén nagyon fontos ember az életemben, azt mondta, igazi Molnár-színésznő vagyok. Nagyon szeretem a Molnár-szerepeket, játszottam a Hattyút, a Játék a kastélybant, az Ibolyát és az Üvegcipőt, ami pályám egyik legcsodálatosabb élménye. Az utcán utánam kiabáltak, hogy „hétszer láttuk az Üvegcipőt, de már megvan a jegy a nyolcadikra is”. Egy három felvonásos, modernnek semmi esetre sem nevezhető, prózai darabot lépcsős teltházakkal játszottunk abban a hatalmas színházban. Fantasztikus volt!

 

Ha már a szerepeidről kezdtük el beszélni, van szerepköröd vagy nem hiszel ezekben a skatulyákban?

Ha valaki nem nézi végig, hogy miket játszottam, azt gondolhatja, hogy egy egyszerű naiva vagyok. Egy vidéki színházban azonban, és ez megint csak hatalmas ajándéka a pályámnak, mindent kell játszani és szerencsémre játszhattam is. Azt ugyanakkor kár lenne letagadni, hogy mint minden színésznek, nekem is van egy alkatom és ezáltal vannak olyan szerepek, amelyek közelebb állnak hozzám. De hogy rögtön mondjak egy ellenpéldát is erre. Júlia, azt hiszem, vitán felül naiva szerep. Soha nem volt szerepálmom, de megkaptam, valahogy mégsem sikerült jól. Úgy álltak a csillagok, olyan volt a helyzet, nem tudom, de nem igazán voltam jó benne. Ha feltétlenül meg kellene határoznom magamat, azt mondanám, szeretem, ha van valami kis „plusz” a naivában, ha nem az a kristálytiszta karakter. Ezért áll nagyon közel hozzám az Üvegcipő Irmája vagy a Lila ákác Tóth Mancija. A játékosság, ami igazán vonz. Persze nagyon szeretem a mély drámát is. Ami most a legkomolyabban foglalkoztat, az a Nóra. Az a koncepció, amit Guelmino Sándor kitalált, hihetetlenül izgalmas. Nagyon jó próbálni, játszani és olyan remek dolog lenne, ha ezt minél több ember láthatná. Hogy ez mennyire más, mennyivel több tud lenni, mintha csak egyszerűen leveszed a könyvet a polcról és elolvasod. Nagyon kíváncsi vagyok arra, mit tud kihozni ez a probléma a nézőkből. Mert meggyőződésem, hogy nem lett a történet poros és a mai világban éppúgy meg van az értelme, csak másképp kell elmondani. Meg kellett találni benne, ami a saját korunkra vonatkozik, hiszen abszolút mai problémáról beszélünk.

 

Amióta elkezdtük lényegében folyamatosan tanárokról, mentorokról, példaképekről, alkotótársakról beszélsz. Ennyire fontos számodra a közösség, a valakihez, valakikhez tartozás érzése?

Nagyon nagy szükségem van a csapatra, ha úgy tetszik egy társulatra, akikben megbízom, akikhez tartozom. Azt is be kell ugyanakkor vallanom, hogy noha mindig volt egy csapat, akikhez ragaszkodtam, de minden évben megvolt a lehetőségem, hogy kiránduljak valahová, Nyíregyházára, Sopronba, Gyulára, Budapestre. Soha nem kellett azt éreznem, hogy beszűkül körülöttem a világ. Mindig volt egy biztos alap, egy erős bázis az életemben. Mostanában természetesen a Nórával foglalkozom a legtöbbet, talán ezért jutott eszembe ez a hasonlat, de olyan vagyok, mint egy kismadár, aki azt szereti, ha van egy biztonságos kalitkája, de annak nyitva van az ajtaja. Ez talán egy furcsa emberi tulajdonság, nem megyek el, mindig visszaszállok, de ahhoz, hogy igazán jól tudjak teljesíteni, kicsit ki kell repülnöm a kalitkámból, hogy visszatérve meg tudjam mutatni, mi történt velem repülés közben. Emiatt érzem egyébként nagyon jól magamat a Magyar Színházban, mert ez a hely a szó legnemesebb értelmében, éppen egy ilyen, biztonságot nyújtó kalitka és ami talán a legfontosabb, tágra nyitott ajtóval.

 

Az, hogy ilyen sok helyen játszottál, nagymértékben növelte az ismertségedet is. Ezt mennyire tartod fontos dolognak?

Úgy gondolom, nem azért kell színésznek lenni, hogy ismert legyél, hanem mert ki szeretnél fejezni valamit, át akarsz adni valamit a közönségnek, ebből a szempontból pedig teljesen mindegy, hogy ezt hol csinálod, a hatás a lényeg. Egy idő után persze fontossá válik, hogy írjanak rólad, hogy elismerjenek, hogy esetleg díjakat kapj, de ez soha nem válhat elsődleges motivációvá. Mivel nincs semmilyen hivatalos papírom arról, hogy színész vagyok, egyszer azt mondtam, majd akkor hiszem el, hogy tényleg színész lettem, ha kapok egy díjat és arra rá lesz írva, hogy Balsai Móni színművész. Amikor a Jászai Mari díjat megkaptam, hihetetlenül boldog voltam!

 

Az, hogy ilyen sok helyen játszottál, nagymértékben növelte az ismertségedet is. Ezt mennyire tartod fontos dolognak?

Úgy gondolom, nem azért kell színésznek lenni, hogy ismert legyél, hanem mert ki szeretnél fejezni valamit, át akarsz adni valamit a közönségnek, ebből a szempontból pedig teljesen mindegy, hogy ezt hol csinálod, a hatás a lényeg. Egy idő után persze fontossá válik, hogy írjanak rólad, hogy elismerjenek, hogy esetleg díjakat kapj, de ez soha nem válhat elsődleges motivációvá. Mivel nincs semmilyen hivatalos papírom arról, hogy színész vagyok, egyszer azt mondtam, majd akkor hiszem el, hogy tényleg színész lettem, ha kapok egy díjat és arra rá lesz írva, hogy Balsai Móni színművész. Amikor a Jászai Mari díjat megkaptam, hihetetlenül boldog voltam!

 

És az az ismertség, amit a film, illetve a televízió jelent?

Voltak filmjeim, az Emigránsok vagy Till Attila Csicska című filmje, az HBO-n pedig most játszák a Társas játék című magyar sorozatot, aminek én vagyok az egyik főszereplője. Ez azonban nem hoz mindennapi ismertséget, nem szólítanak meg az utcán, ha úgy tetszik, nem kell, hogy megszűnjön magánemberként a személyiségem, nem veszek el ezekben a dolgokban és ez így tökéletes. Kifejezetten zavarna ennek az ellenkezője. Győrben, ahol a legtöbbet játszottam, egy étterem asztalánál beszélgettem egy barátommal, egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a szomszéd asztalnál engem, illetve azt figyelik, hogy miről beszélgetek. Félelmetes érzés volt! Nagyon nem szeretném, ha ez a mindennapjaim részévé válna, ha nem tudnék átlagemberként élni, ha nem tudnám elengedni magamat. Olyan vagyok egyébként, mint egy kaméleon. Mikor a Csicska film premierje volt, amiben smink nélkül játszottam, a bemutató végén az előcsarnokban beszélgettem Thuróczy Szabolcs kollégámmal, akivel együtt játszottunk a filmben. Többen jöttek oda Szabolcshoz gratulálni, engem nem ismertek fel, pedig pár perccel korábban, igaz smink nélkül, de a filmvásznon láttak. A másik kedvenc történetem, amikor a Bunbury című előadás után a velem beszélgető kolléganőmnek jöttek oda gratulálni helyettem. Azt hitték, ő én vagyok! Mondom, olyan vagyok, mint a kaméleon! De megtörtént az is, hogy megkérdezték, mivel foglalkozom. Mire azt feleltem, színész vagyok. Erre az illető visszakérdezett, hogy bábszínész? Akkor nagyon rosszul esett, még sírtam is miatta, hogy valaki ennyire nem feltételezi rólam, ki merek menni a színpadra és bábok nélkül, önmagam képes vagyok eljátszani, végigélni egy szerepet. Pedig pont ezt szeretném minden este elérni, hogy mindig annak lássanak, amit éppen játszom. És ameddig ez sikerül, nem is lesz semmi baj! 

 

Miközben beszélgetünk folyton Mancit, meg Nórát, Margaretet és Julikát keresem a hangsúlyaiban, a gesztusokban, amiket használ. Ott vannak és mégsincsenek ott! Tényleg egy kaméleon. Illetve mégsem! Sokkal több annál. Színésznő! Balsai Móni, így hivatalosan leírva, hogy ő is elhiggye, SZÍNMŰVÉSZ!

 

Gyenge Balázs

2012 július

»
·
»
·
Balsai Móni
JMSZ épület

Impresszum            

© 2014-2017 Jászai Mari Színház · Népház           Minden jog fenntartva.

Fel